Mivel 2009 nyarával kapcsolatban nem emlékszem, hogy történt volna bármi különleges esemény a leandereim és a kertem körül, mesélek hát most a kutyáimról. Abban, hogy annyira fontos volt nekem a kert, nekik is nagy szerepük volt. Ez a fenti kép az egyik legkedvesebb az összes képem közül, hiszen sugározza azt a megnyugtató érzést, amit egy kert jelenthet zöld növényekkel, fűvel, fákkal, virágokkal, kerti székkel és kutyával. Amikor beültem abba a székbe, akkor a kutyuskáim többnyire mellém feküdtek a fűre, és annyira megnyugtató, annyira boldogító érzés volt ez számomra, amit talán csak az érthet meg, aki ismeri az érzést.
Leanderes képen viszonylag ritkán szerepelnek, mert a szibériai huskyknak nem a kedvenc évszakuk a leanderbimbókat bontogató nyár. Ilyenkor mindig elbújtak az én kutyuskáim az árnyékot nyújtó bokrok alá, csak néha dacoltak az időjárással, és terültek el a napsütötte gyepen.
Valójában majdnem láthatatlan szereplői voltak a nyári kertnek, de a tudat, hogy valahol, valamelyik bokor alatt ott vannak, végtelen nyugalmat és örömöt adott.
A mi őzike szemű Winnink volt az első kutya életünkben. Sok borsot tört az orrunk alá vagy 10 éven át, főleg az ösztöneiből származó szökési vágya miatt. Elképesztően ügyes volt, mindig kitalált valami új szökési lehetőséget. Valójában igen sok bosszúságot okozott, de ezt az idők távlatában más színben látom, és már meg is értem. Mi, európai emberek vagyunk hibásak abban, hogy a szépségük miatt olyan kutyára vágyunk, amik nem szeretnek ezek között a "civilizált" körülmények között élni.
Anyaként viszont az elképzelhető legnagyszerűbb volt a mi kutyusunk, amit ez esetben is az ősi ösztöneinek tulajdonítok. Elképesztő odaadással gondoskodott a kicsinyeiről..., egyszer még macskát is levadászott nekik, amit akkor én persze egyáltalán nem láttam viccesnek:-)
Amikor ezek a képek készültek, akkor ő már 12,13,14 éves volt, odáig makulátlan egészséggel, de 13 évesen egy nagy műtét után már nem szökött többé:-(
16 évesen egy májgyulladásból még fel tudtam gyógyítani, de fél év múlva ugyanez már nem sikerülhetett.
A gyönyörű kiskutyáiból egyet tartottunk meg (kis képen középen), nekem ő lett a kedvencem, és hát ha a munka az enyém volt, akkor a jutalom is nekem járt:-) Bár a mamát épp a huskyknál szokatlan barna szeme miatt választottuk, most a kék szeműt szerettem meg leginkább, de elsősorban azért, mert ő volt a leggyámoltalanabb mind közül. Végül is nem vérmes házőrzőre vágytam, hiszen a huskyk köztudottan erre alkalmatlanok. Élete nagy részében ennek megfelelően is viselkedett, holott időközben az anyja nagyon ügyes harcossá képezte, hiszen állandóan birkóztak. Amikor viszont az anyja már öregsége miatt alulmaradt a viaskodásban, attól kezdve nem is birkózott vele.
Szóval a mi Cleónk félénk, de számomra nagyon szerethető kutyus maradt élete végéig. Huskykra jellemzően tökéletesen egészséges volt, 11 éves korában volt először beteg, és ez az első betegség egy elhibázott műtét miatt a végzete lett. Őt 2010 január 16.-án, az öreg kutyust 2010 április 12.-én vesztettem el, mindössze három hónap különbséggel. Igen fontos szerepük volt az életemben, így aztán a 2010-es nyarat nehezen vészeltem át. Az addig oly sok örömöt adó kert akkoriban inkább fájdalmat okozott, de a leanderek ezzel mit sem törődtek, tették a dolgukat, virágoztak!
Ez az alanti kép igen jellemző az utolsó időkre, Winnike csak heverészik, Cleo szeretne valami kis bunyót kikunyerálni, a cica, vagyis Kapucni, a távolból figyeli a kutyás eseményeket. Ő amúgy az idősebb kutyussal egész jó viszonyt ápolt, régebben sokszor melléfeküdt, de a másik kutya nem szerette, bár bántani soha egyik sem bántotta. A cicus amúgy imádott kutyaszőrben aludni, sőt, a mai napig is a pincében abban alszik, az évente kétszeri kutyavedlés sok tartalékot képezett!:-)
Ez az alanti kép igen jellemző az utolsó időkre, Winnike csak heverészik, Cleo szeretne valami kis bunyót kikunyerálni, a cica, vagyis Kapucni, a távolból figyeli a kutyás eseményeket. Ő amúgy az idősebb kutyussal egész jó viszonyt ápolt, régebben sokszor melléfeküdt, de a másik kutya nem szerette, bár bántani soha egyik sem bántotta. A cicus amúgy imádott kutyaszőrben aludni, sőt, a mai napig is a pincében abban alszik, az évente kétszeri kutyavedlés sok tartalékot képezett!:-)
És végezetül, bár leander ezen a képen végképp nincsen, de meg kell mutatnom őket az igazi, a havas közegükben is. Remélem az égi mezőkön friss hóban, szabadon száguldoznak!
----------------------------------------------------------------------------------------------
Kellett ezen a nyáron valami nagyon fájdalmas döntést hoznom a magoncaim érdekében. Az, hogy a leandereim száma legalább 300 volt, az nem lett volna akkora gond, de volt köztük néhány igen látványos, már hatalmas példány. Nem csak a teleltetés okozott komoly gondot, de a terasz is tele volt már, ráadásul nagy árnyékot vetettek. Nem volt könnyű megválnom tőlük, hiszen állományom első komoly beszerzései voltak, én neveltem őket nagy szeretettel hosszú éveken keresztül ilyen hatalmasra. Egyrészt a cél miatt, hogy a magoncaimnak legyen helyük, másrészt, hogy tudtam, jó helyre kerülnek, ahol a későbbiekben is láthatom őket, belenyugodtam a tulajdonoscserébe.Többek mellett a dupla sárga és a bordó Emil Sahut elköltözött:-(
-----------------------------------------------------------------
MAGONCAIM:
Anacapri ajándéka:
Az alant látható magoncomról feltétlen kell írnom pár sort, nem csak különlegessége, hanem származása miatt is.
2005-ben volt alkalmunk először Olaszországba utazni, ami tudvalévően a leanderek egyik őshazája. Sajnos még a májusi leanderek csak nagyon minimálisan mutatták magukat, ahol találtunk virágzót, azok sem voltak már különlegesek számunkra.
Kirándulásaink egyik legszebb helyszíne Capri szigete volt, azon belül is Anacapri, ami egy hegytetőn lévő, egykor szegény, de mára már ugyancsak jól szituált városka. A városkán belül is az ismert svéd orvos-író, Axel Munthe híres villáját kerestük fel. Bár nem tartozik ide, de csak a félreértések elkerülése végett, nem egy puccos (persze azért szerénynek sem mondható) villáról van szó. Axel Munthe fiatal orvosként ott járt Anacapriban, és az igen szegény sorban élő emberek panaszkodtak neki, amiért nem tudnak rendesen szántani, mert mindenfelé a gyűlölt Tiberius császár palotájának maradványaiba akad az ekéjük. Művelt emberként Axel Munthe tudta, hogy milyen kincsekről is lehet szó, és elhatározta, hogy ezeket a dolgokat megvásárolja a helyi gazdáktól, és épít a számukra egy villát, ahol kiállíthatja őket. Meg is tette, attól fogva minden pénzét és idejét ennek a tervnek a megvalósítására szánta, de mire eljutott oda, hogy élvezhette volna áldozatos munkájának eredményét, megvakult. Élete utolsó éveit egy svédországi szanatóriumban töltötte, mert nem lehetett annak a kápráztató fénynek a közelében, ami Caprit jellemzi, és ami miatt az élete az előbb leírt fordulatot vette. A Villa San Michele ma az érdeklődők egyik fontos célpontja, gyakorlatilag én is elsősorban emiatt utaztam oda, de persze Capri szigete elképesztően gyönyörű minden tekintetben.
Anacapri, amit a XIX. század végén Axel Munthe egy végtelenül szegény, elhagyatott, de éppen ezért nagyon nyugodalmas "porfészeknek" látott, mára virágzó, turisták hadai által folyamatosan ostromolt városka. Ez nagyrészt magának Axel Munthénak köszönhető (és persze annak, hogy már nem kell megmászni a 770 lépcsőfokot, mint még Axel Munkthe idejében is kellett, hanem busszal is fel lehet menni)..., sokszor elgondolkozom rajta, vajon áldják, vagy átkozzák emiatt a nevét a helyi emberek?
Axel Munthe sok jó tulajdonsága mellett számomra azért is volt nagyon kedves, mert köztudott volt róla, hogy nagyon szerette és védte a kutyákat, hát ezért gondoltam, hogy itt, a kutyáimra emlékezésnél kell róla is megemlékeznem.
Ezeket a sorokat 2012-ben írom, ismét eljutottam Capriba, és a Villába, aminek fő célja ennek a képnek a készítése volt. A már nem fiatal Axel Munthe szeretett kutyái körében:
Na de a magonc..., szóval nem nyíltak még leanderek akkortájt, amikor május elején arra jártunk. A Villa előtt nézelődtünk, ahol egy kis terecskét leandersövény vett körül. A férjem egyszer csak megjelent a kezében egy magtokkal. Akkor már tudtam, hogy mit lehet vele kezdeni, persze nagyon örültem. Hát sok mindenre számítottam, de ilyen szerény, de végtelenül kedves kis leandervirágra nem. Tulajdonképpen még mindig nem tudom, milyen is lesz igazán, hiszen ennyit változott, de a szempillátlansága és szerénysége bizonyára állandó. Gondolom sejtitek, hogy ez is az egyik nagy kedvencem, legféltettebb kincsem:-)
És ha már erre járok, felteszek pár képet az időközben megnövekedett Anacapris magoncomról:
------------------------------------------------------------------
Pink varázs-szemecske: igencsak intenzív ez a viszonylag kisvirágú, de igen hatásos sárgásfehéres, egycsíkos tölcsérével ez a magoncom. Fiatal még, nem tudok a szépségén túl más jellemzőket mondani róla.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Óriás koral: Valóban hatalmas és nagyon szép színű virágai vannak ennek a fajtának, különösen tetszik a nagy szirmok feszessége, és hát persze a tölcsér színe. Sajnos én annak idején nem jegyeztem fel az anyanövényeket, de nem vetettem sokféléből, és nem hiszem, hogy kétséges lehet, hogy ez egy Salmone Semplice utóda, bár a szirmok mérete inkább utalna egy valamikor régen Koral néven vásárolt, máig nem beazonosított gyönyörűségre. Igaz, annak kifejezetten rózsaszínűek a szirmai, és nem ennyire nagyok.
-------------------------------------------------------------------------------------------
Pink tündér: viszonylag új magonc, még nem nagyon ismerem, most kereszteltem el, de azt hiszem találó a név, hiszen tényleg tündérien szép:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése